Guimaraes

A hetet Portóban töltöttük, amit már nagyon vártam. Elsőként azonban mégsem erről írok, hanem Guimaraesről, ami idén Európa Kulturális Fővárosa. Portótól nincs messze, nagyjából egy órát utaztunk vonattal.
Nem volt határozott célunk, csak bóklásztunk a kisvárosban, és így pont jó volt. Üldögéltünk kis tereken, bámultuk az embereket a parkokban, majd ez folytattuk némi vinho verdével, fehér sangriával vagy sütivel a kezünkben szimpatikus kávézókban. Volt valami időtlenség az egészben.
 A történelmi belváros a világörökség része, tele hangulatos kis utcácskákkal, terekkel. Lényegében az egész fel van újítva és teljesen kisuvickolták az EKF-re. Nekik sem sikerült teljesen elkészülniük a programsorozat kezdetére, de - ahogy láttam - nem sok mindennel csúsztak meg. A főtéren nem készült el a teljes burkolat, illetve a vár környékén dolgoztak még valamin.

Azt olvastam, hogy a város lakóinak csaknem fele 30 év alatti, amivel jelenleg Európa egyik legfiatalabb városának számít. Szerintem ez teljesen érezhető volt. Nemcsak abból, hogy tényleg sok volt a fiatal mindenfelé, hanem a hangulaton is. Amit Pécsen nem nagyon láttam az EKF alatt, az Guimaraesben nagyon átjött: az ott élők teljesen magukénak érezték a programsorozatot és rettenetesen büszkék voltak rá. Szinte minden házon, üzleten ott volt a hivatalos kulturális főváros logó saját maguk által dekorált változata, ami tükrözte a lakók ízlését vagy a bolt profilját. Mégsem éreztem úgy, hogy mindenhol az arcomba nyomják az EKF-et.

Programokon sajnos nem voltunk, de olvastam, hogy egész évben vannak érdekességek. Több olyan program is van, ami a helyi emberek közreműködésével valósul meg, és egy kicsit be lehet lesni az életükbe. Például néhány zenész magánházak kertjeiben játszik időnként, ahová bárki ingyen bemehet. Nem tudom, hogy hány napot érdemes Guimaresben eltölteni, de egyet-kettőt egészen biztosan. Még akkor is, ha a nevezetességek akár egy óra alatt is megnézhetők.

Kutyával utazni

Ennek a bejegyzésnek a megírására egy nagyon kedves levél indított, amit tavaly Zsuzsától kaptam, a Bodzás vendégházból. Ezt írta: "Ismét köszönettel tartozom Nektek, hisz újabb vendégek jöttek hozzám a vizslatúra.hu oldalról. Két baráti pár két kutyussal! Azt hiszem, azt írtam, hogy az idén már kb. 3 kutyás vendégem volt, mind a vizslatúráról. Én nem is gondoltam, hogy ennyire nehézkes a házi kedvencekkel együtt utazni:-)" Kutyával utazni nem könnyű, és igényes kutyás szállást találni sem egyszerű.
Mivel mi is sokat küzdöttünk ezzel, arra gondoltam, megosztom veletek azokat a helyeket, amelyekkel jó tapasztalatunk volt. Elsőként akkor a levél írójáról, Zsuzsáról és a Bodzás vendégházról!

A 2010-es szilvesztert töltöttük náluk Gannán, és igazán jól éreztük magunkat. Minden reggel megettük Zsuzsa házi reggelijét, aztán kirándultunk a Bakonyban, esténként pedig üldögéltünk a kandalló mellett. Térerő mérsékelten van...

Zsuzsáéknál rengeteg állat van: lovak, kutyák, macskák, csirkék. Ők is nagy vizslarajongók, mint mi :) A vendégház életéről Zsuzsa rendszeresen beszámol a blogjában.

                                                                    x x x

Mostanában újra túrázunk és két olyan kis szállodában is jártunk, ahol szerették Borit. Már visszajáró vendégek vagyunk Noszvajon, a Nomád Hotelben. Nagyon tetszik, hogy családi vállalkozásban működtetik a helyet: Klárika főz, Bari és Sanyi etet, itat, igazgat. A kedvencünk a nyitott bár volt, de a medence is szuper.

Kicsit aggódtunk néha, hogy Bori egy óvatlan pillanatban berongyol a medencébe, de végül meg tudta állni. A mindennapi házikosztból a vizslicának is jutott, kapott például csontot a húslevesből.

                                                                       x x x

Szintén családi vállalkozás a mátrakeresztesi Templomvölgy. Zsákutca, erdő széle, patak partja, madárcsicsergés. Kiléptünk a hátsó kapun, és már rajta is voltunk a turistaúton. Itt is házikoszt van, és Bori természetesen itt is jól volt tartva. Háziméz :)

 

                                                                       x x x  

Nyáron egy úszni rettenetesen szerető kutyával elég nagy probléma, hogy a jelenlegi szabályok szerint Magyarországon a természetes vizekben tilos úsztatni a négylábúakat. Balaton például kizárva, pedig szeretjük.
Ennek ellenére tavaly előtt azért még megpróbálkoztunk a Balcsival. Májusban voltunk Badacsonyban, magasan a hegyoldalban egy szép kis házban. Itt sem volt gond a kutya és nem volt külön díja sem.

Balatoncsicsón, a hegyen is eltöltöttünk egy hetet. Ez kutya-szempontból azért volt jó, mert Bori a szőlőben nyugodtan rendezhetett óriásrohangálásokat.

 

 A teraszt nagyon imádtuk. Elég nehéz volt betelni a Balaton látványával, és mivel a terasz fedett, esőben is kint tudtunk üldögélni, grillezni, olvasni, borozni.

 

A helynek egyetlen hátránya van, a konyha annyira azért nem felszerelt, hogy naponta lehessen benne főzni. Lehet helyette viszont bográcsozni és grillezni, meg persze öt percre Zánka.
Hiába jó a Balaton, nem éri meg a macerát, mert kínzás a kutyának, ha látja a vizet, de nem mehet be. Maradnak a bányatavak, a kevésbé frekventált folyópartok vagy a tenger, ahol nem tilos a kutyáknak fürdeni.
                                                                       x x x

Tavaly a pünkösdi hosszú hétvégén is olyan helyre mentünk, hogy Borinak jó legyen. A Dráva-partot választottuk, a Drávakapu vendégházat. A vendégház szó szerint a világ végén van, a természetvédelmi terület határában. A vízpart nagyjából kétszáz méter, szép homokpadokkal. A Dráváról tudni kell, hogy erős a sodrása, ezért vigyázni kell vele, de én pl. a Duna fősodrába sem engedném be soha a kutyákat....

                                                                    x x x

Évek óta járunk egy kicsi, de nagyon helyes kempingbe Horvátországba. Nagyjából öt óra alatt ott vagyunk autóval, szinte végig autópálya van. A kemping Senj mellett található egy öbölben.

 Egyszerű, de korrekt a felszereltsége, a kutyáért nem kellett külön fizetni. Nekik is van kettő.

Túrázás reloaded - Cinque Terre

Ismét visszatekintés jön - 2010 nyarára. Hosszú ideje készültünk már arra, hogy újra túrázzunk. Az előző életünkben mind a ketten sokat mentünk, de együtt még nem. Én már többször jártam Cinque Terrében, de T. még nem, és mindenképpen szerettem volna megmutatni neki, mert szerintem különleges hely.

Ismét megállapítottam, hogy a mostanra sajnos már túl turistás lett...Számítottam erre, ezért nem is a klasszikus CT falvakban, hanem feljebb, a hegyen szálltunk meg, Volastrában. Ahogyan egész Cinque Terrében, itt sem érdemes használni az autót. A nemzeti park környezetbarát kisbuszai elég sűrűn járnak és CT kártyával ingyenesek, így könnyen le lehet jutni a többi faluba.

A második térkép a túraútvonal hálózatot mutatja: az alsó, a kék (blue path vagy sentiero azzurro). Ez az, amit a turisták általában végigjárnak. Szerintem júniustól szeptemberig a nagy részét érdemes elkerülni (kivéve, ha valaki bírja a tömeget...) A felső út, a piros (high path), erre már jóval kevesebben vannak és a túrák is nehezebbek. A teljes túraútvonal Portovenerétől Levantoig tart, átnyúlik a klasszikus CT határokon. Az alsó utakat rendes turistaként mi is bejártuk, ahogy kell. Harmadszorra is nagyon szép volt, de az amerikai hordák nélkül azért lényegesen élvezhetőbb lett volna.

A felsőre is készülünk :) Néhány adat erről az útról: összesen több mint 40 kilométer hosszú és egyben nagyjából 12 óra alatt lehet bejárni, a szintkülönbség az út során 1300 méter. A kék és a piros utat számos túraútvonal köti össze, nyáron egyelőre ezekkel próbálkoztunk.

 Újrakezdő túrázóként ért azért bennünket néhány meglepetés :) A szállásunk egy nagyon kedves (az olaszon kívül semmilyen nyelvet nem beszélő) házaspár apartmanjában volt. Késő este érkeztünk meg és nem örültünk túlságosan, amikor kiderült, hogy kilencig van reggeli. Választásunk nem nagyon volt, másnap a hajnalinak tűnő időpontban kitámolyogtunk a reggelihez. Amikor mi még nagyjából félálomban voltunk, a szomszéd asztalnál egy idősebb német házaspár teljes menetfelszerelésben, dagadó vádlikkal már el is indult a hegynek felfelé. A házigazgda folymatos unszolása mellett megpróbáltunk lenyomni két étkezésnyi kaját, ami után iszonyú nehéz volt elindulni, mert inkább visszafeküdtünk volna aludni. Mire összeszedtük magunkat már legalább tíz óra volt, mikor elkezdtük keresni a túrajelzéseket. A templom mögül, ezzel a szakasszal indult a túra és már itt dögmeleg volt, nagyjából 30 C. A túraút egyébként nagyon változatos volt: láttunk gyönyörű panorámát, szőlőültetvényeket, völgyet és erdőt.

Arra egyáltalán nem számítottunk, hogy ennyire nehéz lesz a túra, mert előzetesen csak a távolságot néztük, a szintkülönbséget nem. Ahogyan arra sem számítottunk, hogy helyenként nem lesz meg az ösvény, és növényekbe kapaszkodva araszolunk majd a mélység mellett. Nem vittünk elég vizet, és nem volt semmilyen kalapunk vagy sapkánk sem. Persze azért túléltük...és megérte :)

Annyira kikészültünk, hogy Cornigliában aludtunk is egyet a strandon (ahová nagyjából száz lépcső vezet le és visszafelé természetesen ugyanennyi fel). Ez volt a jutalom Cornigiában: mézes, gyümölcsös házijoghurt. Mmm. Amikor visszaértünk Volastrába, nem hittük, hogy másnap is fel tudunk kelni. A szállásadónk szerintem csendben röhögött magában, mert másnap a reggeli után a maradékot becsomagolta nekünk az útra... A többi nap már jobban ment, aztán mégis kihagytunk hónapokat, mire itthon újra eljutottunk egy hegyre.

Nosztalgia

Ma ahogy ültem a munkahelyemen, és néztem ki a - fejemből - az ablakon, eszembe jutott az az augusztusi délután, amikor teljesen hihetetlen módon a rekkenő hőségben alig húsz perc alatt hatalmas vihar lett a tengerparton Szardínián. A sziget dél-keleti részét barangoltuk be, és ott sok helyen nem úgy van, hogy táblával (vagy bármivel) jelzik strandokat. Hanem halad az ember lánya az autóval egy mellékúton, és feltételezi, hogy pl. balra van a tenger, keres egy földutat, és érzésre befordul rajta. Ha szerencséje van - és általában igen -, akkor talál egy gyönyörű partszakaszt, kevés emberrel. Mint amilyen ez.

Szóval üldögéltünk ezen a gyönyörűséges parton, és egyszer csak leszakadt az ég. Mi pedig ültünk a homokban és hagytuk, hogy csurom vizesek legyünk...
Állítólag akkor már öt éve nem esett Szardínián. Mielőtt a nagyjából egy napig tartó eső megérkezett, tényleg nagy volt a szárazság. A sziget déli részén (mi főleg ott voltunk) rengeteg állatot láttunk szabadon: birkákat, teheneket, baromfikat, sőt még lovakat is. A legtöbb helyen mindent kitettek esővízgyűjtőnek, ami csak a háztartásban feleslegesség vált.

Miután a parton esett, elindultunk vissza kocsival a közeli kisvárosba, Muraverába, ahol laktunk. Az utcánkban bokáig ért a víz és akkor még nem tudtuk, hogy a szállásunkban a falból is ömlik a víz :) Egy udvarház emeletén laktunk, ami két éve újítottak fel. Eső meg ugyebár öt éve nem esett...Az első sokk után valahogy mégiscsak nevettünk, pedig minden cuccunk elázott. Bemenni sem nagyon mertünk, mert nem tudtuk, hogy mi van árammal. A tulajdonos, egy velünk egykorú srác - akit amúgy sem láttunk soha mosolyogni - láthatóan úgy gondolta, hogy a helyzetért valamiképpen biztosan mi vagyunk a hibásak....
Muravera Szardínia dél-keleti partján fekszik. Amikor terveztük az utat, azért ezt a települést választottuk, mert Sarrabus tartomány partjait akartuk megnézni, és ez jó kiindulási pontnak tűnt.
Tapasztalataink szerint Sarrabus tartományban nem a hűdenagy jólét a jellemző, főleg a kisebb helyeken. Sőt, igazából megdöbbentő volt néha az épületek szegényessége, rossz állapota. Meglepő volt az is, hogy mennyire fejletlen a turizmus: üdülőtelepek, sok csillagos szállodák vannak ugyan, de kis panziók, bed and breakfastek alig.

Amikor szervezetem az utat, kifejezetten olyan szállásokat kerestem, ahol valamennyire bele lehet látni a helyiek életébe, vagyis nem szállodát, pláne üdülőtelepet (ezt a műfajt valamiért nagyon kedvelik a szigeten). Nem volt egyszerű feladat: saját fürdőszobás szoba elvétve akadt, apartman pedig egy hétnél rövidebb időre nem nagyon volt.

Ja, és mindez az átlagnál jóval drágábban, időnként megdöbbentő áron. Az ellentmondásosságot fokozta az is, hogy a szállodákon kívül - más európai, ennél sokkal kevésé szép tengerpartokkal bíró országokhoz képest – szerintem kevesen használják az internetet, ha van is weboldala a szállásnak, foglalni szinte lehetetlen rajta, az emailekre nagyon lassan válaszolnak, és az olaszon kívül nem lehet velük más nyelven kommunikálni. Hangsúlyozom, ez a déli-, dél-keleti rész, a sziget másik fele állítólag sokkal turistabarátabb.

Nomád, vad, kietlen - most ezek a jelzők jutottak eszembe. Ez kicsit az ott élő emberek mentalitására is igaz...

Specialitása az is Szardíniának (ez nem vonatkozik az egész szigetre, mert itt is vannak kivételek), hogy a tengerpartoktól bizonyos távolságban lehet csak építkezni. Ez nagyon jó, mert így sok viszonylag érintetlen partszakasz van még mindig. A hátránya azonban az, hogy alig van kifejezetten tengerparti szállás, a strandokra mindig oda kell menni, amihez valamilyen járműre van szükség. A legpraktikusabb a kocsi vagy a motor, mert a tömegközlekedés nem jellemző a déli részen. Azért is ez a legjobb megoldás, mert Szardínia a természeti értékeiről híres, nem a meseszép városairól, falvairól. Szóval legkevésbé sem érdemes úgy elképzelni, mint mondjuk Görögországot, ahol egymást érik a tengerparti falvak.Persze a déli parton is vannak olyan részek, ahol tombol a turizmus, mindent meg lehet találni egy helyen. Ilyen Villasimius és környéke, ahol valóban álomszép a part, de iszonyúan zsúfolt is, valamint Cagliari, a sziget fővárosa, mint egyébként kedveltünk. Hangulatos a vár, jó éttermek vannak. Lehúzással viszont itt találkoztunk először: van a főutcán egy olyan kocsma, ami a szárd ellenállás hangulatával és eredeti relikviákkal csalogatja be a gyanútlan turistákat. Nekünk a hirtelen összerittyentett barátságos ebéd száz eurónkba került (2008-ban).

Összegezve: nagyon másra számítottam, de teljesen beleszerettem Szardíniának a dél-keleti részébe. Sok helyen jártam már, de ilyen eszméletlenül szép tengerpartokat, mint Sarrabusban, ilyen mennyiségben sehol Európában nem láttam még. Hófehér homok, ezerfélekék víz, ami nem is hideg. Alapjában véve mindenhol nagyon finomakat ettünk, főleg halat. Több helyen kóstoltunk termelői bort is, ami kivétel nélkül jó volt. Egy azonban biztos, az Olaszországra vonatkozó elvárásokat és elképzeléseket itt félre kell tenni.

Börzsönyi eltévedés

Ma megtörtént velünk a kezdő túrázók egyik rémálma: ránk sötétedett az erdőben, ami miatt el is tévedtünk. Némi bolyongás után - egy kulcstartóval világítva - végül megtaláltuk a megfelelő utat. Az egyik tanulság, hogy kell vennünk valamilyen világítóeszközt, pl. egy fejlámpát.
A túrát a szokásos módon kezdtük: nem tudtunk időben elindulni, kétszer visszamentünk különböző otthon hagyott dolgokért, harmadszorra T. bakancsáért már nem fordultunk vissza :) Ez a másik tanulság, muszáj hamarabb felkelni és előző este összepakolni.



Perőcsény felé haladva az út mentén nagyon szép lovakat láttunk. Persze nem bírtuk ki, megálltunk itt is kicsit.



Már majdnem fél egy volt, mire elindultunk a faluból a P+on. Azt terveztük, hogy a Perőcsény-Salgóvár-Hollókő-Perőcsény útvonalon haladunk majd.
Olvastam korábban, hogy a P+ nem egy frakventált út, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Kb. tíz perc gyaloglás után azt vettük észre, hogy eltűnt a turistaút. Egy szakaszon a kidőlt fák miatt nem is látszott az ösvény.


Ennek - velünk ellentétben - Bori nagyon örült, minden egyes kidőlt fál oda-vissza kb. hússzor átugrott.



Ezután viszonylag eseménytelenül telt az út. Megálltunk egy helyes réten, ahol vadetető és vadászles is volt. Kicsit keresnünk kellett, hogy merre megy tovább a P+, de aztán megtaláltuk.



Haladtunk tovább a Salgóvár felé, de addigra már fél három lett, ezért úgy döntöttünk, hogy egy ösvényen levágjuk az utat a Holló-kő felé. Ez nem volt kifejezetten nyerő ötlet, nagyjából harminc percig függőlegesen mentünk, kb. 300 méteres szintemelkedés leküzdve. Majdnem belehaltam. Aztán végre felértünk a Holló-kőhöz, és azt éreztem, hogy minden fáradtságos méter megérte a szenvedést.



Ez már a sima P mentén van, ahol szintén nagyon tetszett a Vad tető és a Jancsi hegy is.

 

Itt már nagyon sötétedett, pedig még legalább egyórányira voltunk Perőcsénytől. Kicsit aggódtam, mert az egyértelmű volt, hogy nem érünk vissza a kocsihoz világosban. Megszaporáztuk a lépteinket, de a gyors haladást akadályozta, hogy eléggé kőomlásos volt a hegyről lefelé tartó szakasz. Csúszkáltunk, és a T. bokájának sem tett túl jót a dolog (a bakancsa ugyebár otthon maradt).



Még úgy húsz percre voltunk Perőcsénytől, amikor teljesen lement a nap. Megtekintettük a gyönyörű csillagos eget, tényleg megpróbáltunk sietni egy kicsit, majd egy idő után az tűnt fel, hogy nincsenek jelzések. Térkép, GPS, egyeztetés, visszafordulás. Újra az ösvényen. Negyed óra gyaloglás a sötétben kárba ment. Onnantól kezdve T. a kulcstartós ledes lámpával pásztázta végig a fákat, és szerencsére hamarosan beértünk a faluba. Még szerencse, hogy fél hat körül majdnem tíz fok volt, annak ellenére is, hogy november eleje van...de minden jó, ha a vége jó, megyünk még a Börzsönybe.

Még több gesztenye

Felcsigázta az érdeklődésemet a gesztenye-téma.



Azt tudtam, hogy Olaszországban több helyen is tartanak gesztenye fesztiválokat, de meglepődtem, hogy ennyi helyen. Toszkánában például októberben minden hétvégére jut fesztivál, van olyan amelyik egész hónapban tart.
Kiváncsi vagyok, mekkora tömeg lesz Marradiban...kicsit aggódom is emiatt.




Az hagyján, hogy a gesztenyés toszkán táj milyen szép ősszel (ez a kép például Garfagana tartományban készült), de nagyon finomakat is lehet enni (és akkor még nem írtam a csiga- és a gombafesztiválokról...). A sült gesztenye, a gesztenyelekvár, a gesztenyesör, a gesztenyepálinka, a gesztenyelisztből készült polenta, a toszkán gesztenyetorta mellett jellemzően vaddisznós, szarvasgombás ételeket is lehet kóstolni ezeken a rendezvényeken.



Olvastam egy regényben, hogy Toszkánában a II. világháború idején előfordult, hogy a gesztenye volt az emberek egyetlen eledele, helyettesítette a húst is. Hónapok alatt füst felett kiszárították, majd a molnár megőrölte. A nehéz időkben sokan gesztenyelisztből készült kenyérrel vészelték át a teleket, ami szinte ehetetlenül kemény volt.
Egyébként a világ legnagyobb és legöregebb gesztenyefája is Olaszországban van, Szicíliában. A botanikusok szerint akár négyezer éves is lehet a Castagno dei Cento Cavalli, a Száz Ló (vagy Lovas) Fája, ami az Etna keleti oldalán áll, Sant'Alfio település határában. Az átmérője nagyjából hatvan méter. A nevét állítólag onnan kapta, hogy a lombja egy vihar idején száz lovasnak adott menedéket :)

Faentina és gesztenye fesztivál

Hónapokkal ezelőtt vettem két repülőjegyet Forliba egy hosszú hétvégére. Csak nagyjából tudtam, hogy hol van ez a kisváros, de mivel a jegy hihetetlenül olcsó volt és Olaszországba lehet utazni, nem nagyon aggódtam.
Néhány héttel ezelőtt aztán nekiálltam a szervezésnek - és ahogy ez ilyenkor lenni szokott - hosszú órákat töltöttem el a net előtt, hogy kialakítsam a végleges programot.
Ha az ember Forlíban száll le, logikusan a környéket nézi meg: Ravennát, Bolognát és a Pó-deltát. Az első terv nálunk is ez volt, de a párom valahogy mégsem lelkesedett eléggé. Mutogattam neki képeket a mozaikokról, érveltem azzal, hogy Bologna állítólag Olaszország éléskamrája stb., de csak hümmögött.
Elkezdtem gyártani a B-tervet. Némi keresgélés után ráakadtam a Faentinára, ami osztatlan sikert aratott, így aztán átszerveztem mindent :) A végeredmény: Forliból Faenzába megyünk (szomszédos települések), onnan Firenzébe, majd két nap múlva vissza a Faentinán.
Először a Faentináról: az 1893-ban átadott, 101 kilométer hosszú mesebeli vasútvonal Ravennát - valójában Faenzát - köti össze Frirenzével az Appenineneken keresztül. Nemcsak a vonat mesebeli, hanem az út is, mert számtalan építészeti műremeknek is beillő hídon vezet át, a leghosszabb majdnem kétszáz méter hosszú.



A képeket elnézve nem véletlenül írták azt több helyen is, hogy ez az egyik legromantikusabb vonatút Olaszországban. Nem csak a szó konkrét értelmében "slow travel" :) A történelmi hangulatú mozdony csak vasárnaponként jár, egyébként a mindennapi változat közlekedik.



Miután eldöntöttük a vonatozást, kellett egy kis szerencse is. Azzal sem lett volna semmi baj, ha egyszerűen csak leszállunk ott, ahol megtetszik valami, de az egyik településen, Marradiban éppen az utazásunk napján lesz a 47. gesztenye fesztivál (Sagra delle Castagne). Remélhetőleg eszünk a híres, leginkább gesztenyepitének fordítható süteményből és megkóstolunk minden más gesztenyés ételt és italt is. (A képek a 2008-as fesztiválon készültek és a flickr-ről származnak).



Ezután továbbutazunk a Faentinán, ami már Toszkánában jár, Mugello tartományban. Borgo San Lorenzoban kétfelé ágazik a vasúti pálya, Firenzét két irányból lehet megközelíteni. Mi a Sieve majd az Arno folyó mellett végigfutó utat választjuk, és ha még egy-két helyen leszállunk, estére akkor is Firenzében vagyunk. Biztosan megállunk Pontassieveben, mert lényegében itt van a szállásunk.



Egy napot Firenzében töltünk, majd a Faentina másik ágán visszautazunk Faenzába. Remélem marad időnk rá, hogy ezt is megnézzük a hazautazás előtt.