Túrázás reloaded - Cinque Terre

Ismét visszatekintés jön - 2010 nyarára. Hosszú ideje készültünk már arra, hogy újra túrázzunk. Az előző életünkben mind a ketten sokat mentünk, de együtt még nem. Én már többször jártam Cinque Terrében, de T. még nem, és mindenképpen szerettem volna megmutatni neki, mert szerintem különleges hely.

Ismét megállapítottam, hogy a mostanra sajnos már túl turistás lett...Számítottam erre, ezért nem is a klasszikus CT falvakban, hanem feljebb, a hegyen szálltunk meg, Volastrában. Ahogyan egész Cinque Terrében, itt sem érdemes használni az autót. A nemzeti park környezetbarát kisbuszai elég sűrűn járnak és CT kártyával ingyenesek, így könnyen le lehet jutni a többi faluba.

A második térkép a túraútvonal hálózatot mutatja: az alsó, a kék (blue path vagy sentiero azzurro). Ez az, amit a turisták általában végigjárnak. Szerintem júniustól szeptemberig a nagy részét érdemes elkerülni (kivéve, ha valaki bírja a tömeget...) A felső út, a piros (high path), erre már jóval kevesebben vannak és a túrák is nehezebbek. A teljes túraútvonal Portovenerétől Levantoig tart, átnyúlik a klasszikus CT határokon. Az alsó utakat rendes turistaként mi is bejártuk, ahogy kell. Harmadszorra is nagyon szép volt, de az amerikai hordák nélkül azért lényegesen élvezhetőbb lett volna.

A felsőre is készülünk :) Néhány adat erről az útról: összesen több mint 40 kilométer hosszú és egyben nagyjából 12 óra alatt lehet bejárni, a szintkülönbség az út során 1300 méter. A kék és a piros utat számos túraútvonal köti össze, nyáron egyelőre ezekkel próbálkoztunk.

 Újrakezdő túrázóként ért azért bennünket néhány meglepetés :) A szállásunk egy nagyon kedves (az olaszon kívül semmilyen nyelvet nem beszélő) házaspár apartmanjában volt. Késő este érkeztünk meg és nem örültünk túlságosan, amikor kiderült, hogy kilencig van reggeli. Választásunk nem nagyon volt, másnap a hajnalinak tűnő időpontban kitámolyogtunk a reggelihez. Amikor mi még nagyjából félálomban voltunk, a szomszéd asztalnál egy idősebb német házaspár teljes menetfelszerelésben, dagadó vádlikkal már el is indult a hegynek felfelé. A házigazgda folymatos unszolása mellett megpróbáltunk lenyomni két étkezésnyi kaját, ami után iszonyú nehéz volt elindulni, mert inkább visszafeküdtünk volna aludni. Mire összeszedtük magunkat már legalább tíz óra volt, mikor elkezdtük keresni a túrajelzéseket. A templom mögül, ezzel a szakasszal indult a túra és már itt dögmeleg volt, nagyjából 30 C. A túraút egyébként nagyon változatos volt: láttunk gyönyörű panorámát, szőlőültetvényeket, völgyet és erdőt.

Arra egyáltalán nem számítottunk, hogy ennyire nehéz lesz a túra, mert előzetesen csak a távolságot néztük, a szintkülönbséget nem. Ahogyan arra sem számítottunk, hogy helyenként nem lesz meg az ösvény, és növényekbe kapaszkodva araszolunk majd a mélység mellett. Nem vittünk elég vizet, és nem volt semmilyen kalapunk vagy sapkánk sem. Persze azért túléltük...és megérte :)

Annyira kikészültünk, hogy Cornigliában aludtunk is egyet a strandon (ahová nagyjából száz lépcső vezet le és visszafelé természetesen ugyanennyi fel). Ez volt a jutalom Cornigiában: mézes, gyümölcsös házijoghurt. Mmm. Amikor visszaértünk Volastrába, nem hittük, hogy másnap is fel tudunk kelni. A szállásadónk szerintem csendben röhögött magában, mert másnap a reggeli után a maradékot becsomagolta nekünk az útra... A többi nap már jobban ment, aztán mégis kihagytunk hónapokat, mire itthon újra eljutottunk egy hegyre.

Nosztalgia

Ma ahogy ültem a munkahelyemen, és néztem ki a - fejemből - az ablakon, eszembe jutott az az augusztusi délután, amikor teljesen hihetetlen módon a rekkenő hőségben alig húsz perc alatt hatalmas vihar lett a tengerparton Szardínián. A sziget dél-keleti részét barangoltuk be, és ott sok helyen nem úgy van, hogy táblával (vagy bármivel) jelzik strandokat. Hanem halad az ember lánya az autóval egy mellékúton, és feltételezi, hogy pl. balra van a tenger, keres egy földutat, és érzésre befordul rajta. Ha szerencséje van - és általában igen -, akkor talál egy gyönyörű partszakaszt, kevés emberrel. Mint amilyen ez.

Szóval üldögéltünk ezen a gyönyörűséges parton, és egyszer csak leszakadt az ég. Mi pedig ültünk a homokban és hagytuk, hogy csurom vizesek legyünk...
Állítólag akkor már öt éve nem esett Szardínián. Mielőtt a nagyjából egy napig tartó eső megérkezett, tényleg nagy volt a szárazság. A sziget déli részén (mi főleg ott voltunk) rengeteg állatot láttunk szabadon: birkákat, teheneket, baromfikat, sőt még lovakat is. A legtöbb helyen mindent kitettek esővízgyűjtőnek, ami csak a háztartásban feleslegesség vált.

Miután a parton esett, elindultunk vissza kocsival a közeli kisvárosba, Muraverába, ahol laktunk. Az utcánkban bokáig ért a víz és akkor még nem tudtuk, hogy a szállásunkban a falból is ömlik a víz :) Egy udvarház emeletén laktunk, ami két éve újítottak fel. Eső meg ugyebár öt éve nem esett...Az első sokk után valahogy mégiscsak nevettünk, pedig minden cuccunk elázott. Bemenni sem nagyon mertünk, mert nem tudtuk, hogy mi van árammal. A tulajdonos, egy velünk egykorú srác - akit amúgy sem láttunk soha mosolyogni - láthatóan úgy gondolta, hogy a helyzetért valamiképpen biztosan mi vagyunk a hibásak....
Muravera Szardínia dél-keleti partján fekszik. Amikor terveztük az utat, azért ezt a települést választottuk, mert Sarrabus tartomány partjait akartuk megnézni, és ez jó kiindulási pontnak tűnt.
Tapasztalataink szerint Sarrabus tartományban nem a hűdenagy jólét a jellemző, főleg a kisebb helyeken. Sőt, igazából megdöbbentő volt néha az épületek szegényessége, rossz állapota. Meglepő volt az is, hogy mennyire fejletlen a turizmus: üdülőtelepek, sok csillagos szállodák vannak ugyan, de kis panziók, bed and breakfastek alig.

Amikor szervezetem az utat, kifejezetten olyan szállásokat kerestem, ahol valamennyire bele lehet látni a helyiek életébe, vagyis nem szállodát, pláne üdülőtelepet (ezt a műfajt valamiért nagyon kedvelik a szigeten). Nem volt egyszerű feladat: saját fürdőszobás szoba elvétve akadt, apartman pedig egy hétnél rövidebb időre nem nagyon volt.

Ja, és mindez az átlagnál jóval drágábban, időnként megdöbbentő áron. Az ellentmondásosságot fokozta az is, hogy a szállodákon kívül - más európai, ennél sokkal kevésé szép tengerpartokkal bíró országokhoz képest – szerintem kevesen használják az internetet, ha van is weboldala a szállásnak, foglalni szinte lehetetlen rajta, az emailekre nagyon lassan válaszolnak, és az olaszon kívül nem lehet velük más nyelven kommunikálni. Hangsúlyozom, ez a déli-, dél-keleti rész, a sziget másik fele állítólag sokkal turistabarátabb.

Nomád, vad, kietlen - most ezek a jelzők jutottak eszembe. Ez kicsit az ott élő emberek mentalitására is igaz...

Specialitása az is Szardíniának (ez nem vonatkozik az egész szigetre, mert itt is vannak kivételek), hogy a tengerpartoktól bizonyos távolságban lehet csak építkezni. Ez nagyon jó, mert így sok viszonylag érintetlen partszakasz van még mindig. A hátránya azonban az, hogy alig van kifejezetten tengerparti szállás, a strandokra mindig oda kell menni, amihez valamilyen járműre van szükség. A legpraktikusabb a kocsi vagy a motor, mert a tömegközlekedés nem jellemző a déli részen. Azért is ez a legjobb megoldás, mert Szardínia a természeti értékeiről híres, nem a meseszép városairól, falvairól. Szóval legkevésbé sem érdemes úgy elképzelni, mint mondjuk Görögországot, ahol egymást érik a tengerparti falvak.Persze a déli parton is vannak olyan részek, ahol tombol a turizmus, mindent meg lehet találni egy helyen. Ilyen Villasimius és környéke, ahol valóban álomszép a part, de iszonyúan zsúfolt is, valamint Cagliari, a sziget fővárosa, mint egyébként kedveltünk. Hangulatos a vár, jó éttermek vannak. Lehúzással viszont itt találkoztunk először: van a főutcán egy olyan kocsma, ami a szárd ellenállás hangulatával és eredeti relikviákkal csalogatja be a gyanútlan turistákat. Nekünk a hirtelen összerittyentett barátságos ebéd száz eurónkba került (2008-ban).

Összegezve: nagyon másra számítottam, de teljesen beleszerettem Szardíniának a dél-keleti részébe. Sok helyen jártam már, de ilyen eszméletlenül szép tengerpartokat, mint Sarrabusban, ilyen mennyiségben sehol Európában nem láttam még. Hófehér homok, ezerfélekék víz, ami nem is hideg. Alapjában véve mindenhol nagyon finomakat ettünk, főleg halat. Több helyen kóstoltunk termelői bort is, ami kivétel nélkül jó volt. Egy azonban biztos, az Olaszországra vonatkozó elvárásokat és elképzeléseket itt félre kell tenni.